1. fejezet - Emlékek

 

Szombat reggel volt. Egy tökéletes reggel Edward mellett , egy tökéletes éjszaka után. Már igazán meg is szoktam, hogy nincs szükségem alvásra. Renesmee is szerette a szombatot, ahogy én is, mivel ezen a napon szoktuk meglátogatni Charlie-t. Természetes Jacob is velünk tartott. Szinte egy percet sem bírna ki a lányom nélkül. Edward is elkísért minket, aminek viszont én örültem nagyon, mivel, hogy én meg nélküle nem bírnék ki egyetlen egy percet sem.

Beültünk Edward Volvójába, bár a fiúk jobban szerettek volna a Ferrarimmal menni. De én nem engedtem. Már ember létemben sem szerettem a feltűnést, nem hogy így ; új külsővel, gyönyörűen, vámpírként. És ráadásul még mindig nem sikerült megszerettetni velem a kocsival való száguldozást, a családom többi tagjával ellentétben.
Bár mindig is tudtam, hogy az agyam másként működik, mint a normális embereké, de azt nem is gondoltam volna, hogy átváltozásom után is ilyen furcsán fogok működni… Na ,de talán jobb is így.
Mikor Charlie házához értünk, ő már kint várt ránk, a bejárati ajtó előtt. Renesmee egyből a nyakábba ugrott. Bár látszott apámon, hogy minden egyes nappal nehezebben bírja el unokáját, -amit nem is csodálok, hiszen úgy nől, mint a gomba- semmi jelét nem szerette volna mutatni, hogy nehezére esik felemelni őt.

- Már azt hittem nem is jöttök.- panaszkodott Charlie.
-Bella úgy vezet mint egy lajhár- mordult fel mellettem Jacob.
Szúrós pillantást vettettem feléje és a torkom mélyéből horkantottam egyet rá. Ám ő ezen csak nevetett.
Kétségbeesett tekintettel néztem Edwardra, reméltem , hogy ő talán megvígasztal egy kicsit. Ám tévedtem. Majd megpukkadta a nevetéstől. Ugyan azt nem tudtam, hogy Jacob heccelődésén vagy az én szerencsétlenre sikeredett tekintetemen nevetett.
- Gyere, menjünk be.- mondta. Átkarolta a derekamat és magával húzott az ajtó irányába.
Odabent iszonyatos szag fogadott minket.
- Charlie megpróbált lasanját főzni. – súgta a fülembe és közben egy csókott nyomott a homlokomra. Igaz, hogy már rengetek időt töltöttünk együtt, de érintéseitől még mindig megremegett a lábam. És őszintén remélem, hogy ez örökre így is marad.
- Látom kevés sikerrel. – vetettem oda Charlie-nak, aki kicsit el is vörösödött.
Még mindig bűntudatom volt, hogy magára hagytam őt. És rettegek, hogy egyszer csak felgyújtja a házát egyik balul sikerült próbálkozásában.
Bár az megnyugtatott, hogy Sue hetente több alkalommal is átjött hozzá. Kezdtek igen jól alakulni a dolgok kettőjük között.
Bementem a konyhába és elkezdtem készíteni egy nagy adag raviolit. Bár megkóstolni semmi pénzért nem kóstolnám meg- így visszagondolva nem is értem mit szerettem rajta, hiszen az emberi kaják, már így új szemmel nézve undorítóak- de azért még emlékszem hogyan kell elkészíteni.
Charlie mindig is furcsállta , miért nem eszünk nála soha. Ugyan tudta . hogy valami megváltozott velem kapcsolatban és azt is észrevette , hogy most már inkább hasonlítok Cullen-ékre , mint rá és anyámra. De ő nem akarta tudni a teljes igazságot, mondván így tudatlanul jobb neki – és mennyire igaza is van- én pedig nem is akartam elmondani neki.

A többiek jól elvoltak a nappaliban, én pedig egy kis magányra végytam, így felmentem a szobámba. Jobban mondva a régi szobámba. Leültem az ágyamra és körbenéztem. Semmi sem változott. Charlie mindent úgy hagyott mint, ahogy én az esküvőm előtt. Hírtelen régi emlékek törtek elő bennem. Régi, megfakult, emberi emlékek. Vissza próbáltam emlékezni előző életem apró kis részleteire. De nem ment. Furcsa érzést éreztem a mellkasomban. Olyat, mint, amikor valakinek szomorú emlék jut az eszébe és a szíve elszorul. De én ilyet már nem is érezhetek! Muszáj sétálnom egy kicsit.

Kirohantam az ajtón és az erdőbe vetettem magam. Egy darabig csak rohantam. Aztán megálltam egy kidőlt fánál és leültem rá. Magam elé meredve próbáltam ismét előhozni az emlékeimet, amik olyan fontosak voltak számomra. Nagy erőlködésemben észre sem vettem, mikor valaki mögém lépett és megfogta a vállamat. Riadtan néztem rá. De csak Edward volt az.
- Mi a baj Bella? – kérdezte riadt hanggal.

- Hááát…Alice semmire sem emlékszik az emberi életéből.

- Igen, így van. De te most emiatt aggódsz? – kérdezte még mindig riadtan.
- És te sem emlékszel pontosan ugye?- mormoltan neki.

- Ó… Hát ez aggaszt annyira?

- Igen.

- Ami azt illeti néhány részletre azért emlékszem. A szüleimre például. Meg a zűrzavarra ami akkor volt a kórházban a spanyolnátha miatt. De leginkább az átváltozásra emlékszem.

- Ettől féltem. – megint magam elé bámultam. – Tudod megpróbáltam visszaemlékezni az emberi életem egyes kis részeire. De nem ment. És én nem akarom elveszíteni az emlékeimet!

Emlékezni akarok arra, mikor először megláttalak, mikor először megérinthettelek, az első csókra. Az esküvőnkre, és mikor Renesmee-t vártam. És a szüleimre, Charlie-ra és Renée-re.

No, meg persze a pár régi barátomra. Ezek mind fontosak nekem.

- Igen, tudom. És én sem szeretném, ha elfelejtenéd őket. És hidd el nekem nem is fogod. Csak mindig fel kell elevenítened őket. És akkor nem mennek feledésbe. – bíztatott. De én még mindig letargikus állapotban voltam.

Látta rajtam, hogy nem sikerült megnyugtatnia teljesen. Letérdelt elém és ajkait az enyémre tapasztotta.

- Nem szeretem látni, mikor szomorú vagy. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy talán mégis jobb lett volna neked, ha nem is találkozunk. De ismersz, tudod, hogy mennyire önző vagyok. – mondta és közben rám mosolygott.

- Igen, és én mindig örültem neki, hogy önző vagy. És ne mondj olyan butaságokat, hogy jobb lett volna, ha meg sem ismerlek. – suttogtam neki és én is visszamosolyogtam rá.

- Na gyere! Ideje visszamennünk. – mormolta és talpra szökkent.

- Várj! Csak egy kérdést még. Charlie boldog? Mindig is aggasztott, hogy netán úgy érzi elhagytam. Nem mérges rám?

- Jaj te kis buta. Hiszen látszik rajta, hogy milyen boldog. Imádja az unokáját. De…ami azt illeti mikor először meglátott téged vámpírként…akkor nagyon aggódott. Akkor tényleg úgy gondolta, elvesztett téged. De, mikor Nessie-t is megpillantotta az öleben, ez a gondoltat ellszállt. És azóta nem is gondolt erre. – mondta.

- Jó. Akkor azt hiszem most már tényleg indulhatunk.

Megfogtam a kezét és rohanni kezdtünk a ház felé.

Charlie, Jacob és Renesmee már az ajtóban várt ránk.

- Indulhatunk? – sürgetett Jacob.

- Igen. – morogta neki Edward.

- Akkor majd gyertek jövő héten. – kérte apám. Majd búcsút intett nekünk.

- Rendben. Jövünk. – ígértem, majd én is intettem neki.

 

Elhajtottunk a Volvo-val. Én vezettem. Már éppen beértünk Forks-ba, mikor a kocsi lassulni kezdett.

- Bella, nyugodtan mehetnél 30-nál többel is. – piszkálódott Jacob.

- Mennék én, de nem tudok. Valami baj lehet az autóval.

- Mikor tankoltál utoljára? – sürgetett Edward.

- Nem is tudom. Már elég régen.

- Akkor most mindenki tapsolja meg Bellát! – gúnyolódott már megint Jacob, de én most ügyet sem vetettem rá.

- Elmegyek benzinért. Ti addig maradjatok itt. – parancsolta Edward.

- Nessie még úgysem nagyon látta a várost. Elmegyünk egy kicsit sétálni. – mondta Jacob és már ott sem voltak.

- Na remek! Akkor itt maradtam egyedül. – morgolódtam magamban.

Nem akartam, hogy meglássanak, de a kocsiban sem akartam üldögélni, úgyhogy inkább nekidőltem az autó ajtajának és lehajtott fejjel nézegettem a betont. Új szememmel mindenegyes repedést megláttam az aszfalton. Ezeket tanulmányoztam.

Már messziről hallottam egy élénk, izgatott szívdobogást. Mint, mikor valaki egy régi ismerőssel találkozik és hírtelen a szíve felgyorsul izgalmában. Ekkor jöttem rá ; lehet, hogy valaki engem ismert fel.

- Ó, ne! Már csak ez kellett. – halkan morogtam magamnak.

És már a lépteket is hallottam.

- Bella! Te vagy az?

Felismertem Mike hangját. Erősen gondolkodtam, megforduljak- e vagy sem. Netán elrohanjak? Nem, az nem a legjobb ötlet. Akkor lehet, hogy lelepleződnénk. Egy normális ember nem tud olyan gyorsan futni, mint mi. Szóval úgy döntöttem, inkább nem fordulok meg.

A léptek lassulni kezdtek, majd egyszer csak megállt mögöttem úgy 20 lépésnyire. Talán azon gondolkozott, hogy tévedett és elmegy. De nekem nincs olyan szerencsém. Újra elindult felém.

- Szia Bella, Mike vagyok. – és már ott is volt mellettem úgy 2 lépésnyire.

Lassan felemeltem a fejemet. Talán megijed tőlem és elfut. Vagy az mégsem lenne jó. Akkor elmondaná mindenkinek, hogy mennyire megváltoztam és azzal veszélybe sodorná a családomat.

- Helló Mike! – mondtam neki és közben a hangomat próbáltam olyan rekedté változtatni, amennyire csak tudtam. Az is megváltozott. Túl csilingelő lett.

- Ö..ö..ö.. - csak dadogott. Nem tudtam mit tegyek.

- Ö… nagyon jól nézel ki! – nyögte ki végül.

- Köszönöm Mike. Te is jól nézel ki. Hogy vagy? Hogy tetszik az egyetem? Jessica és Angela hogy vannak? – gondoltam, ha egy rakás kérdést zúdítok rá, talán megfeledkezik, hogy ő kérdezgessen engem.

- Jól vagyok kössz. A suli fantasztikus. És a lányok jól vannak. Amúgy ők is mindjárt itt lesznek. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk. Aztán együtt megyünk majd vissza Washington-ba. Tudod ők is oda járnak egyetemre, velem együtt. – többet mondott, mint amit vártam volna.

Na már csak ez kellett nekem. Egy csoporttalálkozó.

- Ó az remek.- próbáltam minél több lelkesedést a hangomba erőltetni.

- Mike, Mike ! – Jessica már messziről kiáltozott. Angela szorosan mellette.

Igaz, hogy ma éppen azt mondtam Edwardnak, hogy nem akarom elfelejteni a régi barátaimat, de az már kicsit túlzás, hogy így hírtelen, felkészülés nélkül szembe találjam magamat velük.

A lányok egy perccel később már oda is értek hozzánk

- Nem mutatsz be a barátodnak Mike? – kérdezte szemrehányóan Jess.

- Azt hiszem felesleges lenne Jessica. Ő Bella. – mondta neki Mike.

- Bella?! Tényleg te vagy az? – kérdezte meglepetten.

- Attól tartok. – válaszoltam neki.

- Hogy, hogy… Mennyire megváltoztál. Alaszkában nem süt sokat a nap mi? – kérdezte.

Ó, hát ők azt hiszik, hogy Edwarddal együtt Alaszkába járunk főiskolára. Annál jobb.

- Igen, nem sokat. - válaszoltam neki. Ennél többre nem futotta most tőlem.

- Szerintem remekül nézel ki. – bökte ki végül Angela.

Na igen, Angela csupa jóság. Ezért is kedveltem őt annyira.

- Köszönöm. Te is.

A beszélgetés nagyjából itt be is fejeződött. Jessica még megemlítette, hogy mennyire tetszik neki Washington. Az idő hátralévő részében Jess és Mike fecsegett még valamiről, de nem nagyon tudtam odafigyelni rájuk, mert meghallottam Edward közelgő lépteit. Mikor éreztem, hogy a vállamra teszi a kezét, megkönnyebbültem. Neki már elég nagy tapasztalata volt az emberek lerázásában.

- Sziasztok. – üdvözölte őket Edward lágy, megnyugtató hangon.

A lányok egy pillanat alatt elolvadtak tőle, de Mike haragos pillantást vetett feléje.

- Sajnálom, de nekünk most indulnunk kell. Még haza kell mennünk, aztán pedig sietünk vissza az egyetemre.

- Ó persze. – válaszolta Jess.

- Majd egyszer összefuthatnánk. – mondta Mike és ismét haragosan nézett Edwardra. Látszott, hogy ezt csak nekem mondta.

Rájuk mosolyogtam én intettem feléjük.

Edward gyorsan megtankolta a kocsit. Beültünk és elhajtottunk Út közben felvettük Renesmee-t és Jacob-ot.

 

Mikor hazaérkeztünk leültem a verandára. Edward is odaült mellém.

- Meleg helyzet volt.

- Ne félj, annyira azért nem. Nem fogják elárulni senkinek, hogy mennyire megváltoztál. – nyugtatott meg Edward.

- Gondolod? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

- Tudom. – nevetett és a kezével a homlokát kocogtatta.

- Mit gondoltak rólam? – kérdeztem. Igazából sohasem érdekelt mások véleménye, de most valahogy furdalt a kíváncsiság.

- Hát Mike-ot még mindig nem bírom. Ő azt gondolta gyönyörű vagy. De azt is, hogy te is mutánssá változtál mint, amilyen én vagyok. Mindig is azt gondolta rólam, hogy én az vagyok. De, azért még mindig tetszel neki. És ez bosszant engem. – mérgelődött.

Egy csókot nyomtam a homlokára és rámosolyogtam.

- És Jess meg Angela?

- Angela még mindig kedvel téged. Ő igazából nem is gondolkodott azon, hogy megváltoztál.

De Jessica… ő annál inkább. Ő mindig is féltékeny volt rád. És most még inkább.

- Óóó… - csak ennyit bírtam kibökni.

 

 

2. fejezet -

 

- Talán elmehetnénk vadászni. Kettesben. Aztán meg… nem is tudom. – mondtam, lehajtott fejjel.

- Rendben. – egyezett bele Edward, majd huncut, féloldalas mosolyt vetett felém.

Megfogta a kezemet, és már repültünk is az erdő felé. Hihetetlen ez az érzés, mikor az

ember – jobban mondva vámpír – gyorsabban fut a szélnél.

Mikor beértünk az erdő sűrűjébe, egy kisebb szarvascsordát pillantottunk meg. Edward már épp becserkészte volna őket, mikor nekem hírtelen egy furcsa ötletem támadt, és karjánál fogva visszarántottam.

- Mi a baj Bella? – értetlenkedett Edward.

- Ne nevess ki, de szerinted el tudnék bánni egy grizzlyvel ? – kérdeztem, s vártam, mikor tör ki belőle a nevetés.

- Egy grizzlyvel? Hmm… - morfondírozott, s közben a homlokát vakargatta. – Szegény medve, nem lenne esélye veled szemben. – jelentette ki, s már jött is a nevetéshullám.

- Kértelek, hogy ne nevess ki. – durcáskodtam, s valahogy ezen még inkább nevetett.

- Na jó, várj csak! – fenyegetőztem , s egy szökkenéssel letepertem a földre. A mellkasán feküdtem és a kezeit a feje fölé szorítottam. De ő még mindig nevetett.

- Hát nem félsz tőlem. – kacérkodtam.

- Jaj, ne haragudj drágám, csak olyan vicces vagy, mikor megsértődsz. És de, rettegek tőled. – mormolta a fülembe, s egy csókot nyomott a nyakamra. Aztán egy mozdulattal kiszabadította kezeit, s megfordított a földön úgy, hogy már én voltam alul, ő pedig fölém hajolt.

Ajka lassan az enyém felé közeledett, de pár centi távolságra megállt tőle. Elmosolyodott majd odasúgta nekem:

- Na gyere, keressünk neked egy grizzlyt. – azzal megfogta a kezemet és felrántott a földről.

- Tudod Emmett nem fog örülni, ha kiirtod a medvéit.

- Egy darabig még erősebb leszek nála, úgyhogy jöhetnek a medvék és jöhet Emmett haragja is. – válaszoltam, majd elindultunk.

Jó sokáig futottunk, mire találtunk egy barlangot. Edward nekitámaszkodott egy fának és a kezével legyintett egyet: - Ott van bent a medvéd. Kergesd ki és majd ketten elbánunk vele. Vagy jobban szeretnéd egyedül elintézni? – és már megint mosolygott.

- Azt hiszem megoldom. – morogtam neki, s azzal besétáltam a barlangba.

Az állat már valószínűleg hallott bennünket. Nagy morgások közepette rontott ki a barlangból, úgy, hogy majdnem elsodort magával. Utánavetettem magam, s mikor két lábra emelkedett, láttam meg , milyen magas is valójában. Vagy háromszor, négyszer akkora volt mint én. – Ugyan, ez csak egy medve- nyugtattam magam- hisz’ már oroszlánokkal is elbántam, és ez mitől is lenne más, csak kétszer akkora, mint egy oroszlán. Majd nekiugrottam a nyakának, de az ledobott magáról.

Edward ekkor már aggodalmas képet vágott, s valószínűleg azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni rajtam.

- Semmi bajom, megoldom, nyugi. – csillapítgattam Edwardot, de nem sok sikerrel.

Aztán újra az állat nyakára vetettem magam. Ekkor már ügyesebben, és sikerült nagy nehezen letepernem. Végülis én nyertem. Mikor végeztem vele, büszkén álltam oda Edward elé.

- Na nem megmondtam , hogy megoldom?

- De, megmondtad. De nézz csak végig magadon. Úgy nézel ki, mint aki nemcsak egy medvét terített le, hanem vagy húszat. – válaszolta, s a ruhámra mutogatott.

És valóban, a sötétkék blúzom cafatokban lógott rajtam, a nadrágomon pedig hatalmas sárfoltok éktelenkedtek.

Elindultunk hazafelé, s útközben Edward fogott magának még pár szarvast. De ő bezzeg még ezek után is makulátlanul festett. Nem bosszankodtam többet ezen, betudtam inkább a százéves tapasztalatnak.

 

Mikor hazaértünk a Cullen-házba, Alice döbbenten bámult rám.

- Jesszusom Bella ! Hát veled meg mi történt. – fagattott csilingelő hangján.

- Letepert egy grizzlyit . – Edward szemlátomást büszke volt rám.

- Hát ennek Emmett nem fog örülni. – kuncogott Alice.

 Aztán hírtelen kővé dermedt az arca, sötét szemei kitágultak. Ismertem ezt a nézést. Alice arca akkor szokott ilyen lenni, mikor a jövőben valami rossz dolgot lát. Gyorsan Edwardra pillantottam. Ő is olyan képet vágott mint Alice.

A Volturi. Ne, megint eljönnek Renesmee-ért. – csak erre az egy dologra tudtam gondolni.

Már kezdett eluralkodni rajtam a pánik, mikor aztán Alice és Edward tekintete felengedett fagyosságából.

- Mi fog történni? – követeltem tőlük a választ.

- Látogatónk fog érkezni. – felelte nyugodt hangon Alice.

- Mikor? El kell kezdenünk készülődni. Össze kell hívnunk a barátainkat. Vagy talán jobb lenne, ha most megpróbálnánk elmenekülni ? – annyi minden kavargott a fejemben.

- Nyugodj meg drágám, ez nem a Volturi. – csitítgatott Edward és erősen magához szorított.

- Hát akkor meg ki? – értetlenkedtem – Alice akkor szokott így nézni, mikor valami veszély közeledik.

- Csak meglepődtem, Bella. Nem kell félned. Valóban látogatónk jön, de nem a

Volturi . – válaszolta Alice.

- Hát akkor ki?

- Egy másik vámpír. Hallott rólunk és kíváncsi lett.

- Óóó… akkor hát, ha csak ennyi, akkor azt hiszem nem kell aggódnom. És mikor érkezik?

- Úgy két, esetleg három nap múlva. – Alice valóban nyugodt volt.

De nekem volt egy rossz előérzetem. Nem tudom miért.